Blogajánló #2 - Dark Paradise [Zayn Malik fanfiction]

1D fanfiction első helyezettje: 

http://darkparadise-fanfiction.blogspot.hu/
Író: Bella Everdeen

Bevezető: 

Egy pillanat alatt roppant össze minden. Egy világ,amelyben élt, egy sors amely az övé volt. Egy semmisnek tűnő hazugság, amely mindent megváltoztatott. Natalia Konstantinova a moszkvai Bolshoi Balett Akadémia ígéretes tehetsége. Apja, Alexander Konstantinov drogbáró ballépésének köszönhetően maguk mögött hagyva Oroszországot hamis útlevelekkel Franciaországba, majd később Angliába menekül a lány és családja. Hónapok telnek el, a bosszú azonban előbb vagy utóbb utolér mindenkit. Egy esős délután, mely életeket,álmokat tör össze. ~*~ Hírnév. Emberi sorsokat formál, életeket emel fel és dönt romba.Zayn Malik fokozatosan esik áldozatául a csillogás árnyoldalának.Egy végső pont, ahonnan talán nincs kiút. Zayn, maga ellen fordítva mindenkit, kényszerszünetét töltve tér vissza oda, ahol minden elkezdődött, Bradfordba. A fiú magába fordulva, a mámorban keresi azt, amire a legjobban vágyik. Megértésre és szeretetre. A két fiatal sorsa lassan fonódik össze, hiszen minden célhoz rögös út vezet.

Részlet  a 18/2.részből:

Halvány mosoly futott végig arcomon, ahogyan a Nap vékony karokkal ölelt magához. Testemen jóleső meleg futott végig, hajamat oldalra dobva engedtem utat a lány sugaraknak. Csukott szemmel, némán hallgattam a madarak dalait, a szellő játékát, a hinta halk nyikorgását. Lassan emeltem fel pilláimat, a távolban egy sárga pillangó szállt virágról virágra. Piros rózsák futottak végig a kopott fehér kerítésen, s én szinte elvesztem ebben az örök világban. Már nem fájt. Megtanultam együtt élni az emlékekkel, a keserűséggel, s a lélek nyomorával. Megtanultam, hogy Rosalie Turner vagyok.

Lassan emelkedtem fel, lábaim bizonytalanul tették a lépéseket. Bizonytalanul, de egyedül. Egy könnycsepp kuszán folyt végig arcomon. Ezt legalább visszakaptam az élettől. A forró vízben lassan engedett fel a tea filter, színes füstvonalat hagyva maga után. Térdeimet magamhoz szorítva kuporodtam a kanapéra, s a magány újra mellém dőlt. A ház némaságba burkolózott, a függöny hangtalanul libbent az ablak előtt. Üres tekintettel meredtem a távolba, elmerülve sivár lelkemben. Az emlékek elnyomva bolyonganak a sötétben, s nincs élet melyre boldogan emlékeznék. Az elmém kietlen és kopár, akárcsak a szívem. Nincs helye érzelemnek.

Az öreg tölgyfaajtó kopogástól remegett, ijedten kaptam hátra tekintetem. Lassan nyomtam fel magam, lábamba éles fájdalom nyílalt, s én erőtlenül rogytam vissza a kanapéra.

Nem szabad magad megterhelni, Rose. Légy magaddal türelmes.

Ajkaimba harapva emelkedtem fel, apám szavait egy apró fejrázással igyekeztem messzire űzni. Francba a türelemmel.

Apró léptekkel közeledtem a bejárat felé, testemmel nekifeszülve támaszkodtam neki.

- Ki az? – vékony hangom erőtlenül szelte a levegőt, körmeimmel óvatosan húztam végig az öreg ajtót.

- Én vagyok az, Rose – mély hangja ismerősen csengett, halk sóhajjal nyúltam a kilincs felé. Lassan tártam ki az ajtót, végigmérve felém magasodó alakját. Értetlenül pillantottam rá, akárcsak minden egyes nap. Tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt. Hetek teltek el a kis játéka óta, hosszú napok és órák.

Igyekeztem eltaszítani magamtól. Ellökni, megszabadulni tőle, mint felesleges tehertől. Irtóztam a fájdalom újabb lehetőségétől, attól, hogy valaki újra megsebez. Talán ő lesz az, aki az utolsó tőrdöfést adja. Aranybarna szemei kíváncsian vizslattak, ajkai egymásnak feszülve vártak. Nem szólt egy szót sem, megtanulta: mellettem a csend olyan, mint másnak levegőt venni. Ébenfekete haja rendezetlenül állt, kezei zsebre dugva pihentek. Aprót biccentett fejével köszönésképp, ajkait megnyalva eresztett el egy mosolyt.