Író: Boo Stinson
Előzetes:
Prológus részlet:
A felkelő nap arany sugarai bevilágították az aprócska szoba falait, számomra mégis mély sötétségbe borult a világ. Érzelmek viharai tomboltak végig a testemen, s mintha háborút vívtak volna értem úgy erősödött fel az egyik érzés a másik után, de mégis legvégül a fájdalom vette úrrá magát rajtam.
Mély levegőt vettem, majd kinyitottam a szemeimet. A plafont bámultam és az omladozó vakolatot; az egész szoba mintha kisebb lett volna, mint eddig. De valami mintha ténylegesen megváltozott volna. Könnyed súlyt éreztem a mellkasomra nehezedni, amit eddig észre sem vettem; lassan az alkaromra támaszkodtam és a mellkasomra pillantottam. Lena kisasszony az ingembe kapaszkodva feküdt az ágyamon fejét pedig a hasamra szorította. Zakatoló szívvel meredtem az alvólányra, majd egyik kezemmel megdörgöltem a szemeimet, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon mikor jöhetett be a szobámba, de valószínűleg akkor már rég elaludhattam, amikor belopódzott mellém.
Óvatosan kimásztam alóla, majd megálltam felette és csak néztem, ahogy aprócska kezeivel engem keres, majd nyöszörögve fordul egyet és tovább alszik. Lassan felemeltem a kemény dunyháról, majd a folyosóra indultam. A lány a vállamnak döntötte a fejét és úgy aludt tovább, miközben egyik kezével az ingemet markolászta. A folyosóra kiérve minden szempár ránk szegeződött; mindenki ledermedve meredt felénk. Nem mertek megszólalni. Ezt kissé különösnek találtam, de egy szó nélkül tovább siettem a cselédszálláson. Hamar átértem a lakosztályokhoz. Halk léptekkel közelítettem meg a kisasszony szobáját, majd vigyázva arra, hogy fel ne ébredjen elfordítottam az ajtógombot. Lassan besétáltam a levendula színekben pompázó hálószobába, majd a puha ágyneműre helyeztem a kisasszonyt és óvatosan betakargattam.
- Mint egy igazi testvérpár olyanok Önök, így együtt. Az gyönge leány, s a modortalan bátyj! – szólalt meg Mr. Collins, én pedig felé kaptam a tekintetem. A falnak támaszkodva álldogált és engem figyelt. Egy ijesztő mosolyt villantott, én pedig nagyot nyeltem; nekem nem lenne szabad itt lennem. Ezért akár botot is kaphatok.
- Sajnálom uram, hogy ide jöttem. Már megyek is! – tettem pár lépést az ajtó felé félénken.
- Azt ajánlom is, fiatalember! Siessen dolgára! – nyitotta ki a szobaajtót, majd megvárta még elhagyom a helyiséget.
Miután kiléptem az ajtón, becsapta azt. Megálltam előtte, majd a fülemet az ajtóra tapasztottam. Kiabálás szűrődött át rajta. Nem maradtam tovább; mint az ijedt gyermek, úgy futottam vissza a cselédszállásra. A szolgák tekintete mind rám szegeződött, bennem pedig elpattant valami, és összeszorult a torkom.
- Önök mind. . . – suttogtam lehajtott fejjel.
- Harry. . . – nézett rám könyörgő szemekkel Bernath az egyik idősebb cseléd.
- Mind tudták, igaz?! – üvöltöttem rájuk dühösen. – Mindannyian tudták, hogy a kisasszony jegyben jár! Igazam van? – szorítottam ökölbe a kezeimet.
- Mi csak nem tudtuk, hogy mondjuk el. . . – motyogta Esther.
- Azt hittem, hogy jóban vagyunk, és most csalódnom kell Önökben. . . – morogtam, miközben egyik öklömmel a falba ütöttem.
Mély levegőt vettem, majd kinyitottam a szemeimet. A plafont bámultam és az omladozó vakolatot; az egész szoba mintha kisebb lett volna, mint eddig. De valami mintha ténylegesen megváltozott volna. Könnyed súlyt éreztem a mellkasomra nehezedni, amit eddig észre sem vettem; lassan az alkaromra támaszkodtam és a mellkasomra pillantottam. Lena kisasszony az ingembe kapaszkodva feküdt az ágyamon fejét pedig a hasamra szorította. Zakatoló szívvel meredtem az alvólányra, majd egyik kezemmel megdörgöltem a szemeimet, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon mikor jöhetett be a szobámba, de valószínűleg akkor már rég elaludhattam, amikor belopódzott mellém.
Óvatosan kimásztam alóla, majd megálltam felette és csak néztem, ahogy aprócska kezeivel engem keres, majd nyöszörögve fordul egyet és tovább alszik. Lassan felemeltem a kemény dunyháról, majd a folyosóra indultam. A lány a vállamnak döntötte a fejét és úgy aludt tovább, miközben egyik kezével az ingemet markolászta. A folyosóra kiérve minden szempár ránk szegeződött; mindenki ledermedve meredt felénk. Nem mertek megszólalni. Ezt kissé különösnek találtam, de egy szó nélkül tovább siettem a cselédszálláson. Hamar átértem a lakosztályokhoz. Halk léptekkel közelítettem meg a kisasszony szobáját, majd vigyázva arra, hogy fel ne ébredjen elfordítottam az ajtógombot. Lassan besétáltam a levendula színekben pompázó hálószobába, majd a puha ágyneműre helyeztem a kisasszonyt és óvatosan betakargattam.
- Mint egy igazi testvérpár olyanok Önök, így együtt. Az gyönge leány, s a modortalan bátyj! – szólalt meg Mr. Collins, én pedig felé kaptam a tekintetem. A falnak támaszkodva álldogált és engem figyelt. Egy ijesztő mosolyt villantott, én pedig nagyot nyeltem; nekem nem lenne szabad itt lennem. Ezért akár botot is kaphatok.
- Sajnálom uram, hogy ide jöttem. Már megyek is! – tettem pár lépést az ajtó felé félénken.
- Azt ajánlom is, fiatalember! Siessen dolgára! – nyitotta ki a szobaajtót, majd megvárta még elhagyom a helyiséget.
Miután kiléptem az ajtón, becsapta azt. Megálltam előtte, majd a fülemet az ajtóra tapasztottam. Kiabálás szűrődött át rajta. Nem maradtam tovább; mint az ijedt gyermek, úgy futottam vissza a cselédszállásra. A szolgák tekintete mind rám szegeződött, bennem pedig elpattant valami, és összeszorult a torkom.
- Önök mind. . . – suttogtam lehajtott fejjel.
- Harry. . . – nézett rám könyörgő szemekkel Bernath az egyik idősebb cseléd.
- Mind tudták, igaz?! – üvöltöttem rájuk dühösen. – Mindannyian tudták, hogy a kisasszony jegyben jár! Igazam van? – szorítottam ökölbe a kezeimet.
- Mi csak nem tudtuk, hogy mondjuk el. . . – motyogta Esther.
- Azt hittem, hogy jóban vagyunk, és most csalódnom kell Önökben. . . – morogtam, miközben egyik öklömmel a falba ütöttem.
- Nyugodjon le Harold, kérem. Ön csak egy cseléd, ne kergessen tévhiteket a kisasszonnyal kapcsolatban! – sétált oda hozzám Mrs. Lincoln, majd hidegvérrel oda nyújtott nekem egy ládát, amiben zöldségek voltak. – Ön is nagyon jól tudja, mik a feladatai! A lányszöktetés pedig nincs közte. . . – húzta fel az orrát, majd megfordult és a kert felőli kijárathoz indult.
- Értettem! Dadus. . . – morogtam, majd a ládával a konyha irányába indultam. A fapadló nyikorgott a lépteim alatt, cselédtársaim pedig mind félénk pillantásokat vetettek felém. A konyhába érve a földre ejtettem a ládát, majd belerúgtam párszor. A szakácsok elhűlve meredtek rám. – Nincs dolguk?! – morogtam, ők pedig szem forgatva készítették tovább a reggelit. Megtámaszkodtam az egyik asztalnál, aminél éppen az egyik szakácssegéd gyúrta a tésztát én pedig csak figyeltem, ahogy csinálja; próbáltam lenyugodni.
- Őszintén szólva, irigylem Önt Harold. . . – szólalt meg a mellettem tevékenykedő szakács-segéd. – Ön csak egy cseléd, de mégis hű kutyája a mi negédes kisasszonyunknak… ilyen-olyan kiváltságokkal. – röhögött fel Simon, majd vele együtt a többi szakács is; porig aláztak. A tálra néztem, amiben a tészta volt, majd beleköptem. A szakácsok undorodva néztek a tálra.
- Nézze csak meg, most kezdheti elölről! – vigyorodtam el, és ugyan ebben a pillanatban Simon keze csattant az arcomon. A pofon erős volt; ahogy a kezemmel az ütés nyomához értem, észrevettem, hogy egy helyen felhasadt a bőr és lassan kibuggyan belőle egy kevés rubinvörös vér. Ökölbe szorítottam a kezem, és ütésre készen álltam Simonnal szemben. Már éppen emeltem volna az öklöm, amikor egy láda landolt mellettem és valaki gyengén meglökte a vállam. Az illető felé fordultam, majd mérgesen meredtem Niall fáradt, de még így is mosolygó arcára. A fiú fogott egy már üres ládát, majd elhagyta a konyhát. Én ugyan így tettem, majd gyors léptekkel utána siettem. Amikor utolértem, már rég nem mosolygott…
- Őszintén szólva, irigylem Önt Harold. . . – szólalt meg a mellettem tevékenykedő szakács-segéd. – Ön csak egy cseléd, de mégis hű kutyája a mi negédes kisasszonyunknak… ilyen-olyan kiváltságokkal. – röhögött fel Simon, majd vele együtt a többi szakács is; porig aláztak. A tálra néztem, amiben a tészta volt, majd beleköptem. A szakácsok undorodva néztek a tálra.
- Nézze csak meg, most kezdheti elölről! – vigyorodtam el, és ugyan ebben a pillanatban Simon keze csattant az arcomon. A pofon erős volt; ahogy a kezemmel az ütés nyomához értem, észrevettem, hogy egy helyen felhasadt a bőr és lassan kibuggyan belőle egy kevés rubinvörös vér. Ökölbe szorítottam a kezem, és ütésre készen álltam Simonnal szemben. Már éppen emeltem volna az öklöm, amikor egy láda landolt mellettem és valaki gyengén meglökte a vállam. Az illető felé fordultam, majd mérgesen meredtem Niall fáradt, de még így is mosolygó arcára. A fiú fogott egy már üres ládát, majd elhagyta a konyhát. Én ugyan így tettem, majd gyors léptekkel utána siettem. Amikor utolértem, már rég nem mosolygott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése